A kontraszthatás korlátai

A kontraszthatás működése nem korlátok nélküli vagy tetszőleges, hanem bizonyos keretek között tud megvalósulni. Ha még alaposabban szeretnénk megismerni az előző cikkben bemutatott kontraszthatás jelenséget, akkor hasznos foglalkozni ezzel a kérdéssel is.

Realitás tehetetlenség

Az ember érzékelése végső soron a valósághoz kapcsolódik és ahogy az ugyanazt a szürke kört sötét illetve világos háttér előtt megjelenítő vizuális érzéki csalódást szemléltető ábrán is látjuk, a középső szürke kört kicsit sötétebbnek vagy világosabbnak érzékelhetjük, de attól még szürke marad és az eltérés a két szürke kör érzékelése között nem túl nagy. Vannak helyzetek, amikor a kontraszt hatás manipulációjával ennél sokkal nagyobb érzet vagy értékítéletbeli eltérést is eredményezhetünk, de mindig a realitáshoz fog valamilyen módon kapcsolódni és a kontraszthatás manipulációjával nem válik tetszőlegesen alakíthatóvá a dolgokról kialakult érzeteink, hanem csak bizonyos keretek között módosulnak.

Egyirányúság

Mindig a korábbi tapasztalatunk vagy a kialakult értékrendünk a viszonyítási pont, amihez mérünk és az időben új tapasztalat a viszonyított, amit megmérünk, kiértékelünk és nem fordítva. 

Amikor a hideg vízből áttettük a kezünket a langyosba, akkor a langyos vizet, tehát az utolsó aktuális percepciót érzékeltük melegnek és nem visszamenőlegesen a hideg vízről alkotott percepciónkat változtatta meg az agyunk az új tapasztalat ismeretében.

Bizonyos mértékű összehasonlíthatóság

Az összehasonlítandó dolgoknak kellően hasonlónak, azonos természetűnek és bizonyos méretkülönbség tartományon belülinek kell lenniük, pl. ugyanaz a személy más fejlettségi állapotban vagy egy langaléta kosárlabdázó egy átlagos méretű riporter mellett. Ha irreálisan nagy a kontraszt és nagyságrendi különbségek vannak vagy túlságosan eltérő természetűek az összehasonlítandó dolgok, akkor nem fog jól működni a kontraszt percepció, az agyunk nem fogja kontrasztként értelmezni.

Nehéz kontrasztot érzékelni egy porszem és egy galaxis között. A porszem még meg is van, de a galaxis méretet már önmagában sem tudjuk könnyen értelmezni és a kettőt egymás viszonylatában pláne nem. Az említett TV riporter kicsinek látszhat, amikor egy kosárlabda játékost interjúvol meg, de a méretkontraszt az agyunk számára nem feltétlenül ennyire szembeötlő, amikor a riporter egy sportcsarnok épülete előtt áll. Ez utóbbi esetben nincs meg az a fajta kategória azonosság, ami az agyat összehasonlításra, kontraszt keresésre ösztönözné.

Távolság

Az életszínvonalunk is befolyásolja a boldogság és elégedettség érzetünket. Úgy gondoljuk, ha ez vagy az - ki mire vágyik - még meglenne az életünkben, akkor sokkal boldogabbak lennénk.

Feltehető a kérdés, hogy miért nem vagyunk sokkal boldogabbak az életszínvonalunk miatt, mint egy több száz évvel korábban mondjuk a Római birodalomban élő ember vagy egy a mi korunkban egy afrikai törzsben sokkal szegényesebb körülmények között élő ember? Egy átlagos színvonalon élő embernek van fedél a feje felett, van fűtés-hűtés az otthonában, van angol WC, zuhanyzási, fürdési lehetőség, melegvíz, van mobiltelefonja, amin keresztül szinte bárkit bármikor el tud érni és internete, amivel az információk végtelen tárházához férhet hozzá egyszerűen és akkor a fejlettebb egészségügyről, oktatásról, emberi jogokról nem is beszéltünk. Ezen kívül van mit ennünk, vannak ruháink, ha kell valami bemegyünk egy boltba, plázába és egyszerűen megvesszük vagy ha ott nincs, megrendeljük a neten és néhány napon belül megérkezik. Lehetne még sorolni azokat az életszínvonalat javító vívmányokat, amikről a néhány száz évvel korábbi társadalmaknak a csúcsán álló leggazdagabb emberek nem tudtak még csak álmodni sem, mert nem volt lehetőségük ezeket elképzelni sem, nemhogy használni.

Miért van az, hogy az életszínvonal ilyen drámai javulása ellenére sincs az a benyomásunk, hogy az emberek most annyival boldogak lennének, mint korábbi korok sokkal szegényesebb körülmények között élő emberei, sőt tele van a társadalom frusztrált, boldogtalan emberrel, akik nem látják az életüket annyira szerencsésnek.

Ennek az is oka lehet, hogy az elménk ahhoz hasonlít, ami elérhető számára és ez pedig nem más, mint a közeg, amiben éppen élünk, a társadalom, a többi ember körülöttünk, amihez képest már egyáltalán nem biztos, hogy olyan különleges az életszínvonalunk, hanem inkább normális, elvárt szintű vagy épp alacsonyabb a vágyottnál.

A korábbi korok embereiről vagy az Etiópiában élőkről egy nyugati kultúrában szocializálódott embernek van valamicske ismerete, de igen kevés és pláne nincs személyes élettapasztalatunk az ő életmódjukkal kapcsolatban, hanem tőlünk távol álló teoretikus ismeret csupán. Csak azért mert tudom, hogy Afrikában - és a világ más tájain is - sokan éheznek, még nem valószínű, hogy ez befolyásoló tényezővel bír a mindennapi életérzéseimben, mert távol van tőlem nem feltétlenül csak fizikailag vagy időben, hanem mentálisan és lelkileg, így pedig nem gyakorol érdemi hatást rám A mindennapjaimban. Míg az, hogy a rokonaim, barátaim, munkatársaim körében mit tapasztalok és ahhoz képest hova helyezem magamat, már mindennapi élettapasztalatunk és viszonyítási pont lehet.

Folytonosság, sodródás - a láthatatlan változás

A relatív kontraszt ellentéte az észrevétlen sodródás, ami olyan apró változások sorozata, amelyeket kellő kontraszt hiányában nem tud regisztrálni az elménk, pedig megtörténik velünk.

Ha valaki egy évig nem lát egy gyereket, akkor meglepődik, hogy mennyit változott, míg a szülő, aki nap mint nap látja és nem észlel mentális kontrasztot a folyamatos kis naponkénti változások miatt, nem él át ilyen élményt, legfeljebb csak nagy ritkán, ha megáll és visszaemlékszik kicsit. Ilyen pillanat lehet az is, amikor valakinek kirepülnek a gyermekei és ezzel jön egy éles váltás a mindennapokban és ilyenkor megemlékezik, hogy nem is olyan rég még kisgyerekként szaladgált körülötte a fia vagy lánya. De az évente egyszer meglátogató rokonok érkezésekor mindig meg kell futni azt a kötelező kört, amikor a látogató észleli és feldolgozza a kontrasztot, ami a tavalyról megmaradt emléke és a gyerekek jelenlegi fejlődési szintje között nyilvánvalóan szembe jön vele és az efelett való megdöbbenésének hangot is ad.

A gyerek ugyanúgy nő, mi hát a különbség a folyamatosan jelenlevő szülő és az évente egyszer látogató rokon tapasztalata között? A percepció. A sok naponkénti nagyon apró változást kellő kontraszt hiányában nem tudja az agy regisztrálni, így a szülő észrevétlen sodródást él át, míg egy év kihagyás után a változások már olyan mértéket öltenek, hogy az agy által is felfogható kontrasztban öltenek testet.

Ilyen esetben az elvek, szabályok, abszolút standardok segíthetnek korán felismerni az eredeti iránytól, szinttől való eltérést. Ilyen letűzött referenciapont, amihez folyamatosan hasonlíthatunk és láthatóvá tehetjük a kontraszt nélküli folytonos fejlődést, amikor a gyerek szobájába elhelyezünk a falon egy (abszolút) cm mércét a magasság mérésére. Ha nem is naponta, de ehhez már havonta hozzámérve jobban láthatóvá lehet tenni a kis változást, kontrasztot is, amit egyébként nem tudatosan nem észlelnénk magunktól.

Ahhoz tehát, hogy átéljük a relatív kontrasztot, szükség van a tényleges kontraszt egy kritikus erősségére, nagyságára, ami meghalad egy észlelési küszöbértéket.

Megszokás, felejtés

A kontraszt idővel felejtés miatt elhalványul és megszokottá válik, az lesz az új norma, amihez a jövőben a hasonlítás történik. Hideg és meleg vizes példánál ezért is kell kb. 1 percnyi időt hagyni a kezeknek a hideg illetve meleg vízben, hogy az agy hozzászokjon az új helyzethez és referenciaként tudja kezelni utána. Később, amikor áthelyezzük mindkét kezünket a langyos vízbe, akkor is néhány perc elteltével megszokjuk az új hőmérsékletet, az agyunk elfelejti a korábbi hidegebb és melegebb percepciót és ezzel elmúlik az a furcsa érzet is, hogy a két kezünk más-más hőmérsékletet érez.

Vannak dolgok az életünkben, amiket kezdetben vagy bizonyos időszakban nagyon is értékeltünk, de aztán valahogy ez elfelejtődik és csak akkor jövünk rá újra, hogy milyen nagy érték is volt számunkra, amikor elveszítjük azt. Ekkor ráébredünk, hogy mindvégig mekkora érték volt velünk, amit nem értékeltünk úgy, ahogy reális lett volna.

A felejtés akkor is megtörténik, ha nem jön olyan erőteljes új kontraszt hatás, ami felváltaná a korábbit pl. a szeretet a gyűlölet, hanem egyszerűen csak észrevétlenül elhalványul, eltűnik a kontraszt emlék. 

A megszokás annyiban más, mint az észrevétlen sodródás, hogy a sodródásnál eleve a változás nem észlelhető, a felejtés esetében pedig az észlelés megvolt egyszer, csak idővel elmúlt. 

Kicserélődés

Mivel az agy egy féle típusú kontrasztból egy adott időben csak egyre, az erősebbre tud fókuszálni és újabb impulzusok folyamatosan jönnek, a régiek pedig a háttérbe szorulnak elfelejtődnek, így ebből következik az is, hogy a kontraszthatások láncolatában élünk, az egyik követi, váltja, lecseréli a másik korábbi hasonló természetű kontraszt érzetet.

Egy kontraszt érzet tehát vagy lecserélődik egy másikra vagy más hiányában van egy lecsengése, elhalványul, elfelejtődik vagyis így vagy úgy, de jellemzően viszonylag átmenetiek és rövid életűek.

Egyetlen fókusz

A zsebtolvajok azzal is tudnak trükközni, hogy létrehoznak egy figyelemelterelést, percepciós kontrasztot - pl. egy erősebb meglökéssel, beszéddel -, ami adott időben elviszi a figyelmet egy olyan kisebb esemény érzékeléséről mint pl. a pénztárca zsebből való elemelése. Lehet, hogy normál esetben a nyugalmi állapottal kontrasztban észrevennénk azt a kis mozdulat okozta változást is, ami a pénztárca kivétele okoz, de az elterelés létrehoz egy másfajta erősebb kontrasztot, amire az elménk önkéntelenül is ugrik és foglalttá válik. 

Ez azt mutatja, hogy a kontraszt során nem csak két egymással hasonlított állapot van megkülönböztethető viszonyban egymással, hanem a különböző egyidejű kontraszthelyzetek között is kialakulhat kontrasztkülönbség és így az egyik fontosabbá, észlelhetőbbé válik, a másik nem. Az agy egyidőben egyetlen kontrasztra tud igazán jól figyelni és az erősebb kontraszt viszi el a figyelmet, a többi pedig átmenetileg leértékelődik és háttérbe szorul.

2-3 vs. sok opció

Két dolgot kontrasztba állítani könnyű. Ha van egy harmadik is, akkor azt referenciapontként és megerősítésként tudjuk használni. Efelett viszont már elkezd bonyolódni a dolog és minél több a választási lehetőség és minél kevésbe egyértelmű, hogy melyik a jobb választás, mert az egyik ebben jobb, a másik meg abban, az egyik kicsivel jobb, a másik sokkal, annál inkább kognitív túlterheltség jön létre és az elmének nem tudja hatékonyan intuitíve kezelni azt, nem tud egyszerűen győztest hirdetni. 

Így sok választási lehetőség esetén az intuitív döntés tudatos, intellektuális komplex döntéssé alakul át, aminek a végén ha döntünk is, egyfajta frusztrációt élünk át azok miatt az opciók és elszalasztott előnyök miatt, amikről lemondtunk. Ideális esetben a  2-3 opció között van egy alacsony értékű, egy középértékű referencia pont és egy jobb választás, ami kellő kontraszttal egyértelműen kiugrik a másik kettőhöz képest.